Hétvége
Most volt végre az első igazi nyugis hétvégénk, és én direkt nem voltam hajlandó hozzányúlni a tanítós cuccaimhoz vasárnap este előtt. Szombaton együtt elmentünk a Fehérvári Vigasságokra, sétáltunk és nézelődtünk a vásárban, lett egy csodaszép vásárfia lila üvegmedálom (na meg persze kakasos nyalókám :D), leültünk a Városház térre koktélozni (na jó, én turmixot ittam helyette), volt főzőcskézés, mosás és minden szokásos háztartási dolog, de alapvetően nyugalom és pihenés volt, és ezt szerettem nagyon.
Ezzel a lendülettel kezdtem a hétfőt, és elnézve a legtöbb nyűgös embert, rájöttem, hogy ez nem is olyan természetes, hogy így vagyok. Reggel a buszon máris a főnökkel találkoztam, aki rettentő nyúzott volt, és elpanaszolta, hogy a túlórás elszámoló programba minden tanár órarendjét fel kell vinni, de nagyon sok és lassan is megy, előre fél tőle. Felajánlottam, hogy segítek bepötyögni, nem nagy cucc, van egy lyukas órám. Azt mondta, ha már négy-öt tanárét beírom, sokkal előrébb lesz, és köszöni. Úgy látszik, egy kicsit túlpihentem magam a hétvégén, mert mire észrevettem, hogy vége a lyukasórának, huszonkét tanár órarendjét írtam be. Tényleg nem volt nagy dolog, de a főnökasszony azt se tudta, hova legyen meglepetésében, és utána már nem is volt olyan nyúzott. Hétfő reggeli meglepetés, néha elég csak ennyi is.
Mást is akartam írni, de most hazajött emberpajtás, inkább vele foglalkozom, majd máskor jövök még.
Otthon, suli, egyebek
Kezdenek a dolgok szép lassan elrendeződni, jó nagy nekifutással vasárnapegészen helyre tettük a szobát. Teljesen otthonos lett, és ebben az otthon-fílingben az is közre játszik, hogy kitettem a falra a szép színes idézetes pöttyeimet, a gyümölcsös képeket meg egy nagy parafa táblát, tele a sokféle fülbevalómmal meg nyakláncommal. Így került helyre a világ rendje. Meg úgy, hogy minden reggel mellette ébredek, és ha éjszaka félálomban nem hiszem el, hogy ez valóság, elég csak egy kicsit közelebb húzódnom, hogy érezzem a teste melegét.
Úgy látom, szereti az új munkáját, megbecsülik és örülnek, hogy ott van. Nem osztják, nem alázzák, és ettől persze, hogy kisimul. Egyáltalán nem meglepő, hogy azóta a szíve se szúr, és sokkal többet nevet. Szóval haladunk, és mindkettőnkön érzem, hogy megnyugszunk, ez pedig már nagyon ránk fért. Én meg elfoglalom magam a háziasszonyi teendőkkel, bár meg kell jegyeznem, hogy szokott mosogatni, és a mosást-teregetést is együtt csináltuk (négy! adagot vasárnap), úgyhogy egy szavam se lehet. De azért a főzés hétvégente - és néha hétköznap is - rám marad, amit nem is bánok, ahogy eddig sem. Vasárnap például kukorica-krémleves volt pirított zsemlekockával, grillezett halfilé sajtmártással és sült, fűszeres rizsgolyókkal. Imádtam! Biztos csinálok még ilyet, nyami.
A főzőcskére persze nem fog már annyi időm jutni a suli mellett, de azért igyekszem. Ma volt az első nap, és nagyon jól éreztem magam. Nem volt már az a para, ami a tavalyi tanévkezdéskor, tök ismeretlen diákokkal, tananyaggal, mindennel. És állati jólesett, ahogy megörültek nekem a gyerekek, ahogy ragaszkodtak, ahogy kérdezték, hogy ugye a hátra lévő tanévekben is én tanítom őket, és ahogy sajnálkoztak azok, akiket már nem én viszek tovább egy csere miatt. Sokat dolgoztam ma, és nagyon el is fáradtam, de megint visszajött az a bizsergető jó érzés, ami eddig is gyakran elkapott, hogy a helyemen vagyok.
Final countdown
Egészen pontosan 24 óra múlva a Kedves leszáll a vonatról, és onnantól kezdve fehérvári lakos lesz. Hogy ez milyen felfoghatatlan nekem, azt el se tudom mondani. Persze eddig még semmi nem úgy jött össze, ahogy terveztük, de nagyon reménykedem, hogy ez most tényleg így lesz (na jó, a MÁV-nak adok max. 25 perc késési engedményt, az úgyse meglepő).
Tegnap meg ma azért rápihentem a végső költözős rohamra, ami szombaton lesz (miután most vasárnap lerobbant az utánfutós autó, ami erre lett volna hivatott), de már az itt lévő cuccoknak előbb neki lehet esni.
Addig is voltam masszázson, néztem egy csomó epizódot a Gyilkos elmékből, sütöttem piskótát, szóval teljes nyugi volt. Sőt előkészítettem néhány dekor cuccot, ami majd az új, közös szobánkat fogja otthonosabbá tenni. Jó lesz ez, érzem. És szeretem, hogy Pisti is nagyon akarja.
Költözködős
Költözködés van ezerrel, nincs is időm ide írni. De a dolgok rendre simulnak el, és egyre elérhetőbb közelségben van az a bizonyos szerda este, amikor is végre tényleg elkezdjük az életünknek ezt az új szakaszát. Ez egyszerre hihetetlenül jó, megnyugtató, izgalmas és egy ici-picit még ijesztő is. Egyszerűen alig várom :)
Nem szeretek címet adni, ha a szöveg úgyis magáért beszél...
Az elmúlt egy hetet azért sikerült jól telezsúfolni érzelmekkel, mindenféle értelemben. Jó volt Szegeden nagyon, volt egy-két olyan értékes beszélgetés benne, amiért jóval messzebbre is elmentem volna, és ilyenkor azt érzem, hogy helyén van a világ, benne az én kis életemmel. A Tisza partján is sok olyan dolgot kimondtam, amit még senkinek, pedig már rettentően nyomasztott.
És ez is olyan fantasztikusan van megalkotva, hogy a legnagyobb mélységek után jön a feloldozás, amikor talán az ember már bebizonyította önmagának és az égieknek, hogy komolyan gondolja, megadna, megtenne érte bármit, és akkor megkapja. Sosem úgy, ahogy eredetileg elképzelte, mindig másképp, és aztán kiderül, hogy sokkal jobb így.
Amikor azt a hírt kaptam, hogy nem lett meg az az állás, amire annyira vágytunk, nagyon furcsa érzés volt. Nem lettem csalódott, inkább nem értettem. Hogy az nem lehet, van itt valami félreértés, mert arról olyan bizonyossággal tudom, hogy meglesz, amilyennel tudtam és éreztem egy éve, hogy megkapom a saját állásom. Este már egészen nyugodtan aludtam el, és amikor másnap kiderült, hogy mégiscsak megvan az állás (nem az, hanem egy tökéletesen ugyanolyan), hát az maga volt a katarzis. Olyan, amire megérte várni, mert a várakozás mindkettőnkben megérlelte a komoly elhatározást és odaszánást. Még most is nehezen hiszem el, hogy vége az álláshirdetések böngészésének, a sok összevisszaságnak, utazgatásnak, és lesznek nyugodt, tervezhető hétköznapjaink és hétvégéink, és minden nap karnyújtásnyira leszünk egymástól.
Ezt az idézetet kaptam még július közepén: "So what if you don't have it yet, Marti? It's coming. You're gonna get it. You're gonna love it. And then you're gonna forget there was ever a time when you didn't have it. Like clockwork. I know."
Tökéletes, és igaz is lett. Egy valamivel nem értek egyet: sosem akarom elfelejteni, hogy milyen volt, mielőtt megkaptam volna, mert így sokkal jobban értékelem, ami most van.
:S
Néha rettentő gyengének érzem magam, és úgy érzem, nem bírom tovább. Fojtogat valami furcsa rossz érzés, tehetetlenség, kétségbeesés vagy nem is tudom. Olyan, mintha sose lenne vége, mindig újabb és újabb problémák és félelmek jönnek, Pisti munkahelyén egyre kiszámíthatatlanabb és nyomasztóbb minden, és hiába látom már a végét, most még iszonyú messzinek tűnik, és alig merem elhinni, hogy tényleg vége lehet. Viszont így is vészesen fogy az energiám és a türelmem, és sokszor úgy érzem, több embernyi terhet viszek egyszerre. Mert miközben próbálom a lelket tartani Pistiben, úgy érzem, sokszor jobban ki kéne állnia magáért, de igaz az is, hogy tényleg nem tudhatom, egy-egy ilyen kiállásra milyen bosszú a válasz. Így persze meghallgatok, vigasztalok, de időnként aztán kifakadok, ha minden terv dől a cég miatt, aztán magyarázkodom itthon, hogy mi miért van (amit persze nem értenek - ez jogos és talán nem is baj), aztán tőlük is kapom az okosságokat, védem magam és őt, újabb és újabb kérdések, egyszerre egymásnak ellentmondó tanácsok, mindenki nagyon tudja a tutit, és ez már így megy jó ideje. Olyan, mintha egyszerre sok oldalról lennék összeszorítva, feszült vagyok és igen, én is jobban ugrom bizonyos dolgokra vagy piszkálódásokra. És próbálok kitartani annak ellenére is, hogy tudom, más már rég nem tenné (és ezt persze meg is szoktam kapni), de szerintem még csak mondanom se kell, hogy ha nem gondolnám és érezném, hogy érdemes kitartani, akkor nem is tenném. Csak ennek ellenére egyre sűrűbben jönnek a "nem bírom tovább"-ok, és ezen nem segít a plusz kritika, sőt.
Csak lenne már augusztus közepe...
Balaton és egyebek
Tegnap ért véget a balatoni nyaralásunk, nagyon kellett már a közös időtöltés, az utóbbi időben mindketten elég frusztráltak voltunk, és nagyon jót tett ez az öt nap. Nem is voltunk még ennyi időt egyhuzamban együtt, így ez sok mindennek próbája is volt, de semmi gond nem volt, sőt. Sokat pihentünk, fürödtünk, jókat beszélgettünk és ettünk, végre volt időnk, hogy igazán egymásra figyeljünk. Nem siettünk, azt tettük, ami épp jólesett, telefon kikapcs. A hét végére teljesen ellazult ő is, ami nagy szó, mert tudom, milyen fáradt és feszült volt.
A rendszergazda állás miatt még nem szóltak, nem tudom, mi lesz. Ami viszont meglepett, hogy úgy tűnik, így is, úgy is lesz költözés, mert Pisti azt mondta, hogy akár felveszik, akár nem, azt fogja mondani a főnöknek, hogy megvan a munka, és lelép a cégtől. Egyébként tényleg ez az egyetlen reális lehetőség, hogy ott hagyja ezt a munkahelyet. Hát nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi lesz.
Tartok egy kicsit a költözéstől, hogy jól sül-e el a dolog, de ezt úgysem tudjuk előre megmondani, csak ha kipróbáljuk. Látom és tudom, hogy sok minden van, amit meg kell szoknunk egymásban, és mindkettőnknek alakulni kell a másikhoz, de azt hiszem, ez mindenkivel így van. Én is tudom, hogy mik a hibáim, és dolgoznom is kell rajtuk.
A másik meg az, hogy sok dolog van, amit én nem úgy képzelek el, ahogy a családom, és ez időnként elég nagy konfliktusforrás, ami nyáron még sokkal jobban előjön, és nem lesz jobb akkor se, ha Pistivel összeköltözünk. Mindenki nagyon tudja, hogy nekem mi a jó, és néha elfelejtik megkérdezni, hogy én mit gondolok, ha meg mondom, akkor az hülyeség. Attól, hogy nem egyformán gondolkodunk, még nem biztos, hogy rossz, amit mondok vagy csinálok. Szóval ez megint egy lépcsőfoka lesz az önállósodásnak, és meglátjuk, mennyire sikerül megtalálni azt a rettentő kényes egyensúlyt, hogy benne vagyunk egymás életében, mégis elhatároljuk, hogy mi az, amibe nem engedek beleszólást még akkor sem, ha ez másnak nem tetszik. Ez se lesz egyszerű, de mindenképp megéri.
Juhúú
Igeeen, megyek önkéntesnek, ez most már tuti! Két hete beszélgettem egy fehérvári lánnyal, aki nevelőként is töltött kint két évet Déván és más otthonokban, és olyan hihetetlen lelkesedéssel és csillogó szemmel mesélt, hogy akkor már tudtam, végképp elvesztem, nekem kint a helyem. Persze még csak nem is kamuzott, mert az óriási nehézségeket is elmondta, meg azt, hogy egész nyugodtan sírjam tele a párnám minden éjjel, mert az bizony olyan lesz, és nincs is ezen mit szégyellni. De mindig is szerettem azokat a kihívásokat és helyzeteket, amik kimozdítottak a saját kis nyugalmas és biztonságos világomból. Lehet, hogy ez kifejezetten furcsa, de szeretem az elevenbe találó, megrendítő, felébresztő dolgokat, akármennyire is fájnak. Azok mindig józanítanak és hálássá tesznek azért, amim van. Ha ez meg még mások javára is van, dupla öröm.
Végül Déva helyett Nagyszalonta lett a befutó több okból is, így ma reggel a szalontai otthon vezetőjének írtam egy e-mailt, hogy ki vagyok (pontosabban, kik vagyunk, mert a húgom is rámoccant a témára), melyik két hétben tudnánk menni, és hogy miben tudnánk segíteni, ha kellünk. Délután már kaptam is a választ, hogy örömmel látnak, és különösen nagy szükség van most az angoltanításra a pótvizsgák miatt. Így aztán még jobban örülök, mert bár nagyon szívesen segítettem volna főzésben, takarításban vagy akár meszelésben is, de a gyerekekkel való foglalkozást szerettem volna a legjobban. Már alig várom :)
Addig viszont még lesz sok minden más is, például a jövő hetet a Balatonon töltjük Pistivel. Már nagyon ránk fér egy kis nyugalom, főleg a közös időtöltés. Még sosem voltunk egy teljes hetet együtt éjjel-nappal (a távkapcsolat gyönyörei...), így jó kis próba lesz, főleg az előtt, hogy tényleg összeköltöznénk. Jövő héten lesz döntés a rendszergazda állással kapcsolatban, és az már nagyon jó lesz. Remélem, ért annyit a protekció, hogy őt válasszák, és ezzel gyakorlatilag a kapcsolatunkat is megmentenék. Egyre nehezebb kibírni a munkájával járó stresszt, és rettenetes látni és érezni, hogy ez milyen nagy hatással van a közös dolgainkra. Már csak egy hét, és minden kiderül. Jaj Istenem, most segíts!
Nyüssz
Néha rettentő nehéz kitartani, és óriási erőfeszítésembe kerül türelmesen és reménykedve várni, hogy végre eljöjjön az az idő, amikor nem húzza folyton keresztbe a magánéletem/tünk _A_ cég, amikor végre tudunk előre tervezni, mert kiszámíthatóbb lesz minden, és nem kell egy hatalmaskodó főnök gátlástalanságától tartani. Óistenem, olyan nehéz ez, és időnként kevésnek érzem hozzá a türelmem és kitartásom. Aztán meg mikor végre itt van velem, olyan jó hozzábújni, beszívni az illatát, érezni, hogy ölel szorosan, és valahogy mindig lesz erő kitartani csak még egy kicsit, és bizonyosság, hogy lesz majd olyan, mikor ez a munkahely már csak egy rossz emlékké válik, semmi többé. De attól még nem könnyű várni...
szerelmeim
Ó, szerelmes lettem. Nem kell megijedni, csak egy tortáról van szó, a Pisti-féle azóta is töretlenül dúl, viszont ez....áááh... gyönyörű. Egészen másféle torták után kutattam a neten (csak ezen a héten négyet fogok csinálni), és ráakadtam egy olyan csodaszép esküvői tortára, hogy elállt a szavam, pedig már láttam jó pár tortaképet. Akkor és ott elhatároztam, hogy nekem is ilyen lesz. Persze még nincs szó ilyesmiről, de azért én jó gondosan elmentettem a képet :)
Valamikor a napokban csodálkoztam rá, hogy mennyire meglátszik mindkettőnkön, hogy jól működik köztünk minden. Mikor összejöttünk, elég frusztrált volt a munka miatt, szinte másból se állt az élete, csak reggel felkelt, dolgozott, este meg hazaért tök fáradtan, tett-vett, aztán lefeküdt aludni, másnap meg kezdte elölről, és nem igazán tudta elmondani senkinek, hogy mi foglalkoztatja, mi történt vele aznap. Mivel most már ez nem így van, ő is egészen kisimult, és persze a munka ugyanannyi, de egész más úgy, hogy tudja, hogy mellette vagyok, várom és örülök neki. És persze ugyanez fordítva is érvényes. Mostanában különösen jók a hétvégék is, amiket együtt töltünk, és egyre biztosabb vagyok benne, hogy közös jövőt szeretnénk. Egyébként is úgy össze vagyunk nőve, hogy senki nem hiszi el, hogy csak január óta vagyunk együtt, és őszintén szólva nekem is sokkal többnek tűnik ez az idő, mintha már legalább egy éve tartana, és ez olyan jó. Most már alig várom, hogy összeköltözzünk, az lesz még egy jó nagy lépés. Ahhoz pedig kell egy jó kis munkahely, úgyhogy folytatom a szurkolást :)
Gondolj, gondolj, Micimackó
Vasárnap egy nagyon érdekes előadást hallgattam a gondolat erejéről, és egészen lenyűgözött. Főleg azért, mert egy olyan férfi beszélt erről a műszerekkel nem mérhető valamiről, aki egyébként hídépítő mérnök, és akinek pedig elméletileg pont a tényekkel és számokkal kell dolgoznia, s talán ettől meg még hitelesebb volt számomra. Na meg azért is, mert amiket mondott, teljesen egybevágott azzal, amit eddig is tapasztaltam, és mostanában is ezt érzem egyre biztosabban.
A rendszergazda, akiről eddig csak sejteni lehetett, hogy valamikor majd készül elmenni, múlt héten már fel is mondott, ma pedig a pályázat hivatalosan is megjelent. Sokan és sok irányból próbálnak segíteni, és ez már önmagában is jólesik. Ma elküldtem az önéletrajzot a fő-fő-főigazgatónőnek egy kísérőlevéllel, és mivel tudom, hogy a gondolatnak teremtő ereje van, ezért semmi negatívra nem gondolok, hanem egyedül csak arra, hogy jóindulattal fogadja, és ő is segíteni fog abban, hogy végre egészen közel lehessek a kedvesemhez minden áldott nap. Aki olvassa, mind ugyanerre gondoljon, és menni fog. Érzem.
Nehéz ügyek egy hosszú év végén
Jajistenem, de nehéz néha tanárnak lenni, nem is gondoltam volna. Biztos nem mindenki dilemmázik ennyit ezen, de nekem rettentő nehéz súlyozni, hogy olyan jegyek legyenek év végén, amik tényleg a tudást mutatják, egymáshoz viszonyítva is korrektek, eléggé motiválóak, vagy épp elég szigorúak ahhoz, hogy jövőre jobban összekapják magukat, na hát ez a nagy kihívás.
És az is érdekes volt, ahogy a szeptember óta nyúzott, hajtott és piszkált gyerekeim végül kettő kivételével mind kijavították a bukásukat. Úgyhogy teljesen elégedett lehetek, a másik kettő meg valóban megérdemli az egyest, az egyiknél az enyém a hetedik (!) buktatás, a másik szegény meg nem egy nagy ész, de nem is tanul.
Az igazi problémázásom egy olyan kislány miatt van, aki bár gyengécske volt végig, de még éppen nem egyes, erre év végére rontott egy csomót, és a sok figyelmeztetés sem használt, így végül egyesre zártam le. Ez így még oké is lenne, az anyagot egyértelműen nem tudja, tehát egyes. De itt jönnek az igazi kérdések. Ismerve a gyerek családi hátterét, lelkiállapotát és egy csomó minden nem a tanított anyaghoz tartozó, de a kislány szempontjából rettentően meghatározó tényezőt, jön a kérdés, hogy meddig tart az én tanári (vagy így jobb, pedagógusi) hatásköröm, és mit kell vagy mit szabad egyáltalán figyelembe venni. Ha a tudást nézem, gyenge. Ha a gyereket nézem meg azt, hogy már most mennyire össze van törve, akkor máris más a dolog emberi oldala. Mert nem akarok én ennek a gyereknek rosszat, nem akarok belőle idegroncsot csinálni augusztusra, és azt sem akarom, hogy egy-egy angol szónak már csak az említésére is egy feloldhatatlan félelem legyen úrrá rajta, most pedig szerintem e felé tartunk.
Miközben próbálom szem előtt tartani, hogy ha átengedem, egyben be is csapom, hiszem ez nem elég tudás, keresem a humánus megoldást, is egyfolytában az jár a fejemben, hogy ér-e egyáltalán valamit, ha erővel kényszerítem arra, hogy nyáron tanuljon, és gyanítom, hogy semmit, sőt. Végül is gyerekeket tanítok, és nem gépeket, akiknek vég nélkül csak teljesíteniük kell.
Már beszéltem a kisírt szemű gyerekkel, az osztályfőnökkel és a kétségbeesett anyukával is, jáááj, nem bírom én ezt a lelki nyomást ilyen hulla fáradtan.
Sex
Már eléggé kezdek fáradni, jó lesz, ha már beköszönt a nyári szünet. Egy darabig jó lesz az idegeimnek a simítás, aztán egy ki idő elteltével már biztos hiányozni fognak a maihoz hasonló értetlenkedés miatti nagy röhögések.
Angolóra, tizedik osztály, extra idétlen és nehéz felfogású gyerek. Azt tanuljuk, hogyan lehet kitölteni egy űrlapot, csupa hivatalos adat, név, születési dátum, állandó lakcím, stb.
- Tanárnő, tanárnő!! Ez most miért van itt, hogy SEX? Ide mit kell írni?
- .... azt, hogy szereted-e a szexet.
(hatásszünet, már mindenki röhög, csak ő néz értetlenül)
- .... akkor ide most mit írjak, Y-t ...?
Bárcsak sikerülne
Na, jó rég írtam. Az eltelt idő egy részében vagy túl fáradt és/vagy elfoglalt voltam, a másik felében meg nem volt kedvem írni, ráadásul ami foglalkoztatott, egy része nem volt olyan, hogy túl sok emberre tartozna, a másik fele meg még nagyon is képlékeny volt, és akkor meg minek.
Ma különösen jó napom volt, amire némely kölykök neveletlensége és az ebből fakadó problémák miatt majd' egy hete nem is volt példa. De most, mintha valami kárpótlás lenne ezért az elmúlt időszakért, minden (és tényleg MINDEN) gyerek tök aranyos és már majdhogynem bűbájos volt. Ráadásul egy csomóan önként jelentkeztek dogaírásra, hogy javíthassanak a jegyükön még év vége előtt. Meg az is jólesik, amikor jönnek szembe a folyosón, és körbevesznek, hogy milyen jó volt tegnap az a dal, amit tanultunk, azóta is azt énekelgetik.
Sőt, van egy csoport, akikkel nagyon sok gond volt az elején, de most már rájöttek, hogy ha betartják a szabályokat, akkor tök jó hangulatú óráik lesznek, mert nem is akarom bántani őket (mint ahogy azt ők sokáig hitték). Most már eljutottunk odáig, hogy náluk van a legnagyobb csend a feladatok idején, és közben meg a legnagyobb nevetések. Szóval jó ez így nagyon. Jó látni, ahogy szépen beérik, amiért az ember küzdött. Ma ebből a csoportból kérdezték meg tőlem, hogy van-e még másik szakom, és mikor elmondtam, hogy mik, egészen csalódottak voltak. Kérdeztem, hogy mi a baj ezzel, és azt mondták, hogy remélték, hogy matek vagy töri, mert akkor abból is átvehetném őket. Hát ezektől a gyerekektől ennél nagyobb bókot el se tudok képzelni:)
Amúgy a magánélettel tulképp minden rendben, bár az utóbbi két hét mindkettőnket megviselt, meg ezzel együtt a kapcsolatot is. Pistinek most rengeteget kell dolgoznia, kevés idő marad egymásra, miközben mindkettőnk emiatt (és ő pluszban még a munka miatt is) feszült, ráadásul a hétvégén nem is tudtunk találkozni. Nagyon jó lesz már végre hozzábújni holnap. Az álláskeresés is nagyon nehézkes dolog, iszonyú nehéz mostanság valami nagyjából normális állást találni, és ha sokáig nem jön össze, néha kezdi elveszíteni az ember az ebbe vetett hitét. Ma viszont egy olyan reménysugarat kaptunk, ami visz tovább, és nagyon boldogok lennénk, ha ez összejönne. Óistenem, most segíts :) Ha lehetne most valami szemtelenül nagyot kérni, akkor ez a dolog lenne az (ugye lehet?:))
Kicsiben
Ha igaz (és miért ne lenne), hogy Isten a saját képmására teremtett minket, akkor varázserőt is adott nekünk, a teremtés erejét. Kicsiben, persze, de akkor is ugyanazt, ami neki van. Ma két tortát készítettem, és bár fáradt voltam, nagyon éberen figyeltem saját magam meg az anyagot, ahogy alakul, formálódik a kezeim közt, és lesz belőle Valami. Valami egész más, mint az a sok alapanyag, amit ha egymás mellé pakolok, hiába ugyanaz, mégsem ad ki egy tortát. Mert ahhoz teremtés kell. És egy ideje mindig ugyanazt érzem, ha nekiállok tortázni, hogy ez mennyire jó érzés. A teremtésnek tényleg van egy olyan öröme, amit nem lehet máshoz hasonlítani. És bele sem merek gondolni, hogy milyen lehetett ez az érzés egy teljes világ megalkotása után. Nekem még ez a kicsi is bőven jó :)
Húsvéti Schäffer
Ez a nő mindig ráérez az igaz dolgokra, ezt szeretem benne olyan nagyon. A legújabb írásában találtam, és annyira szép, hogy le kell írnom ide.
"Most, a hosszú tél végén, ebben a reménykedő tavaszban a szabadság, a föld, a teremtett világ megtapasztalásának parancsba oltott vágya egész valómon elhatalmasodott. Találkozásokra vágyom, igaz szavakra, őszinte tekintetekre, kétkezi munkára, csöndben születő, fellángoló ölelésre, dagadó kalács illatára, gyerekringatásra, a föld szagára, vallomásos bűnbánatra és a megbocsáttatás tiszta örömére.
A húsvét kegyelmére vágyom, a föltámadás bizonyosságára, ami a lehajtott fejeket fölemeli, s hitetlenségeken túl, fájdalomban és szorongattatásban itt készülődik már bennünk."
A dolgozatjavítás örömei
Tulképp szeretek dogákat javítani, mert bennem van még a kezdő tanárok lelkesedése és kíváncsisága (és szerencsére sokszor az öröme is), hogy a gyerek vissza tudja-e adni, amit tanítgattam neki. Ez mind jó, de azért nem mindig ilyen rózsaszín hab a valóság. Hogy miért mondom, következzen egy kis szemezgetés a mai dogákból (és ez csak egyetlen feladat). Az agyvérzés és a röhögés közül az utóbbit választottam, így végül nagyon jól szórakoztam rajtuk (ezzel a bandával az agyvérzéses időszakomon már egyébként is túl vagyok :D)
Reagálni kellett a társalgás alapvető mondataira:
- How are you?
answer 1: I'm 16 years old.
answer 2: Thank you good.
answer 3: Yes I are do.
- Excuse me!
answer 1: Yes, excuse me.
answer 2: Never mind.
- Can I help you?
answer 1: Yes, I can.
answer 2: Yeah!
- Cheers!
answer 1: Never mind.
- What a lovely hat you are wearing!
answer 1: Yes, awful wearing.
- How do you do?
answer 1: I journalist.
answer 2: I do play football.
answer 3: I'm a teacher.
answer 4: Yes, I do.
Love
Simogatta már meg valaki úgy az arcod, hogy attól könny szökött a szemedbe? ....
Müller újra
Hogy a tavasz vagy más az oka, nem tudom, de kezdek visszatérni a játékos önmagamhoz, már ami az órákat illeti. Vagy az is lehet, hogy az ötletek jönnek most könnyebben, de az egészben az a jó, hogy én is legalább annyira élvezem, mint a kölykök. Azon viszont újra meg újra ki bírok akadni, hogy mennyi savanyú uborka kollégám van, akiknek még az is fáj, hogy élni kell. Nem bírnak mosolyogni, mindig csak nyivákolnak, és tegnap, mikor a nap szikrázóan sütött be az ablakon, és az én napelemeim végre kezdtek feltöltődni, és olyan jó kedvem kerekedett, hogy csak na, akkor ők behúzták a sötétítő függönyöket, mert bántotta a szemüket a fény... Én tényleg csak azt nem értem, hogy hogyan lehet így gyereket motiválni. A választ sajnos sejtem...
Most elkezdtem újra olvasni is, valahogy egy darabig nem vágytam arra, hogy elgondolkodtató, nehéz dolgokat olvassak, aztán most megint megjött hozzá a kedvem, és gondolom, nem meglepő, hogy Müller-könyv akadt a kezembe. Olvastam már, de időnként szeretem a szívemcsücske könyveket újra elővenni, mert egészen más az üzenete a különböző élethelyzetekben, és az igazán jó könyvek még akár századszori olvasáskor is tudnak meglepetést okozni és újat mondani. Talán pont azért, mert én sem ugyanaz vagyok, aki mondjuk egy évvel vagy néhány hónappal ezelőtt voltam.
És most, hogy újra olvasom ezt a könyvet, az a megnyugtató bizonyosság tölt el, hogy jól éreztem, jól tudtam, hogy mindent akkor kapunk meg, amikor felkészültünk rá. És az az őszi-téli időszak, amit olvasással és saját magam alakítgatásával, befelé figyeléssel töltöttem, óriási útravaló ehhez. Egyszerűen azért, mert ott kezdtem igazán összhangba jönni saját magammal, kezdtem elfogadni és a helyükön kezelni a hibáimat és az értékeimet, és azokat felvállani úgy, ahogy vannak. Hogy ez vagyok én, mindenestül. Persze ez a folyamat nem ősszel kezdődött, hanem jóval korábban, de az az időszak nagy ajándék volt a maga zavartalanságával és igazán nyugodt perceivel.
Most meg itt vagyok egy igazán furcsa érzéssel. Nyár végén még türelmetlenül követeltem magamnak a változást, és nem kaptam meg, hiába ragaszkodtam (volna) hozzá görcsösen. Akkor aztán sok dolgot átértékeltem, és igazán akkor kezdődött a befelé figyelés. Most pedig, hogy a változás itt van, magam is megdöbbenek, hogy mennyire természetes, mennyire egyszerű minden, és milyen nyugalommal tölt el, hogy ez így van. És talán ez a legnagyobb bizonyosság arra, hogy minden rendben van, mert nem érzem azokat az észrevétlenül és váratlanul előbukkanó sejtéseket, amik eddig megjelentek, hogy figyelmeztessenek, épp valami nagy-nagy önbecsapásra készülök. És nagyon jó, hogy ez így van.
Most pedig azt hiszem, inkább megyek dogákat javítani, mert ez egyre csak filozofikusabb lesz, pedig esküszöm, egy korty alkoholt se ittam :)
Ilyen is, olyan is
Ma egész nap pörögtem, kreatívkodtam egy csomót az órákon, és az ilyesmire mindig vevők a gyerekek. Megelégeltem, hogy a saját elvárásaimhoz meg stílusomhoz képest néha kicsit ingerszegény órákat tartottam az utóbbi egy-két hétben, úgyhogy felturbóztam a tananyagot néhány jópofa feladattal meg játékkal. Persze ezt sem lehet mindig, mert a végén úgy hozzászoknak a kölykök, hogy az embernek lóg a bele, mire kiszenvedi az újabb meg újabb ötleteket. Erre mondja anyu egyik kolléganője, hogy hihetetlen, hogy tanárként mit meg nem kell tenni, hogy ember lekösse a diákok figyelmét, már csak rúdon nem táncolunk. Hát, azért remélem, addig nem jutunk, mert szerintem a röhögésen kívül más hatást nemigen tudnék kiváltani ezzel a produkcióval a csoportokból :)
Szóval egész jó kis nap volt ebből a szempontból, csak most nem is olyan rég szontyolodtam el egy kicsit. Jöttem haza, az eső már jó ideje kitartóan esik. A sötétben ott jöttem el, ahol Herkules van eltemetve, és belémnyilallt, hogy áztatja az eső az én kiscsillagomat, és elfutották a könnyek a szemem. Talán én vagyok ma egy kicsit érzékenyebb a kelleténél (hormonok rulez), de nagyon nehezen bírom megszokni, hogy üres a ketrece, és nem kapja fel benne senki a kis fejét, amint meghallja a hangom...
